2016. november 29., kedd


Szilas Ildikó: Téli álom


Húr nélküli lantot penget a képzelet,
a Tél-tündér váratlan érkezett,
halvány kezével végigsimít a tájon:
- zúzmara-álom - apró, didergő jégcsapok
csengetnek kristály-dallamot, és
egyre halkuló dalát dúdolja jégvirág:
tavaszról mesél, mielőtt aludni tér...

A víz színét szivárványszínű jég
borítja már, dermedt a csend, csodára
vár: egy hópehely puhán arcomra hull,
azután még egy, s hangtalanul,
lábujjhegyen, közelít, oson a Tél,
egymásba olvadó színek helyén most
minden szikrázó fehér...

2016. november 23., szerda


Szilas Ildikó: Fáradt délután

Egy fáradt délután
csókodra vágyva,
csendben lopózva,
meg-megállva
táncolt a szív, a
gondolat: mert 
vártál rám, mert 
vártalak…
S míg hópihét
szitált az ég,
dacosan büszke
szégyenét csak
a Hold fénye látta,
szerelmes igézetét
csillagként szórva
szét a havas tájra…

2016. november 15., kedd

Szilas Ildikó: Sors-könyv

Szállongó virágszirmokat sodor
a szél, árvalányhajat - s a tél
fehérre festi mindet - fagyot
lehel közénk, elválaszt minket
és összeköt: szikrázó híd, ősz
és tavasz között... lehulló csepp
szikrázó jégcsapon, távoli rianás
a befagyott tavon: remény, ígéret,
hogy a tavasz majd újra ébred -
körforgás, évszakok, egymásba
forduló napok - s szédítő, egyre
gyorsuló Idő...
Káosz és rend, a természet rendje:
folytonos utazás a Végtelenbe, s
a megfejtésre váró nagy titok:
vajon a Teremtő mi végre alkotott
minket, s hogyan ítéli tetteinket?
Vagyunk kavargó, apró porszemek -
egy Üstökös váratlan érkezett - és
fénye láng-csóvát rajzolt az égre:
mindenség volt, a rész egésze, melyben
mi is jelen vagyunk: Sors-könyv,
amelynek lapjain nyomot hagyunk...

2016. november 12., szombat


Rajzolok

Ölemben vázlatfüzet
- rajzolok -
vagy inkább csak
vázolgatok:
vonalakat - félig behunyt
szemmel -
ceruzával, tollal, ecsettel
oda se nézek, ott belül
látom a képet:
tó, sirályok, kék ég
- szemed - csillagok
álmok, képzelet...
"Te mindig ugyanazt látod,
nem változol soha?
Javíthatatlan, ostoba!"
Na jó, akkor festek zöld erdőt
bérceket, zúgó folyót,
magas hegyet,
itt egy patak, s egy
madár, ki csőrével itat
egy másikat
aztán felszállnak
lebegve, egymás mellett
a Végtelenben
repülnek, magasan...
"Te nem tudod, hogy aki
szárnyal lezuhan? Térj
vissza a földre!"
Rendben van - itt egy körte
- veszélytelen téma -
kicsattanó, kerek,
akár egy vásott gyerek:
orra körül szeplők
- haja kócos -
kezében alma...
mintha te szaladnál ki
az udvarra öt évesen,
játékra, nevetésre
éhesen, amikor
még minden mesének
jó a vége:
"Már megint ábrándozol?
Fel kéne nőnöd végre!"
"Igaz, fel kéne nőnöm
végre...
könyörgöm - még ne!" 

2016. november 4., péntek

Szilas Ildikó: Színes esernyők
Színes esernyők feszülnek az égnek:
lilák - sárgák - kékek,
óriás pipacsvirág alatt,
két egymáshoz simuló alak,
ezüst-szálak fonják körül őket
- odafönt sötét felhők kergetőznek -
és nagy robajjal leszakad az ég,
az ő világukat nem töri szét
vihar, se szél, se förgeteg,
az esőcseppek szemükben fénylenek,
ősz van megint… egy újabb,
ujjaik összekulcsolódnak,
s a vízfüggönyön át
még visszalopják maguknak
a nyár utolsó fénysugarát.